HTML

épp itt vagyunk

Támogatóink

 
ők csinnálták ezt a blogot
 
ők csinálták a mobil alaklamzást (most épp itt vagyunk)

túra képek

defekt counter: 22

út során szerzett defektek:
- Levi (7)
- Sebi (6)
- Ádám (3)
- Kende (3)
- Kata (1)
- Matyi (1)
- Lóci (1)

Friss topikok

Címkék

Archívum

Minden út

2012.08.20. 17:21 blogfelelős

Miért zarándokoltam el kerékpárral Rómába? Megkerülhetetlen kérdés a többiek számára is. Nem is tudom, mi a nehezebb, válaszolni erre a kérdésre, vagy elkerekezni Rómáig. Még ha el is tekintünk attól, hogy különböző célok motiválják az egyes résztvevőket, akkor sem tud senki teljes választ adni. Az erőpróba teljesítése, a bizonyítási vágy, az élmények, új barátságok, Róma vonzereje, az úti látnivalók mindannyiunkat (még ha különböző mértékben is) ösztönözhetnek, de van egy nyugtalanító, nehezen feltárható oka részvételünknek, amire csak annyit mondhatunk, hogy nem is tudom miért. Ez az a rész, amit odaadunk Istennek, ő jobban tudja, hogy miért vagyunk itt. A fölajánlás nyilvánvaló abból, hogy időnket és a kényelemmel körbebástyázott jól megszokott környezetünket hetekre felcseréltük a bizonytalanra, kitettük magunkat az időjárásnak, mások vendégszeretetének, a szervezés hiányosságainak, ami ételben, napi távban, alvásmennyiségben szorongatott. Amíg az ember a maga teremtette környezet biztonságát élvezi, nem is gondol Istennel, de amint kiszámíthatatlanná válik a jövő, óhatatlanul Isten felé fordul, vagy ha nem, akkor is megpróbálja értelmezni az eseményeket. A legszebb konklúzió az, amire Pál is eljutott: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik…” (Róm 8,28) Ennek kimondásához, azonban az eseményeket meg kell rágni, meg kell érlelni magunkban, míg el nem jut minden a szívünk közepéig. Azért válhat minden a javunkra, mert ilyen a világ, Isten a rosszból is jót hoz elő. A népi bölcsesség szerint minden rosszban van valami jó, és ezt nem keserű szájízzel, semmire sem jó vigasztalásnak találta ki az ember. Igazából az ember csak felfedezte ezt az igazságot. Rágódásra, érlelésre különben volt elég időnk, akár a biciklin ülve, akár másra várva (már ha éppen ébren tudtunk maradni).

Bár nem lesz teljes a válasz így sem, de leírom, azért jöttem Rómába kerékpárral, hogy Istennel beszélgessek, és másoknak is lehetőséget adjak erre. Ha másból nem, legalább abból, hogy hogyan fogadtak minket állomáshelyeinken, rádöbbenhetünk, hogy van még ereje annak a szónak, hogy zarándok, római zarándok. Magát a földi életet is hasonlítják zarándokúthoz, mert nincs maradandó lakásunk itt. Most egy kicsit intenzívebben élhettük ezt át, amikor az ég volt a sátorunk, a föld az asztalunk. Lebontottuk a kényelem falait és rádöbbentünk, hogy enélkül is van élet, sőt szép az élet. Ettől még otthon nem fogunk kihurcolkodni az udvarra aludni, de tudjuk a helyén kezelni az ágyunk puhaságát. Erről bármikor könnyű szívvel lemondhatunk, ha úgy alakul. És másról is. Talán ezt tanultuk meg, és nem azt, hogy mennyire kell ezekhez ragaszkodnunk.

Istennel beszélgetni jöttem? Hát otthon nem ezt teszem? Mert ha nem, akkor most sem fog menni. A beszélgetés azért izgalmas és nyugtalanító, mert itt mást mondhat, mint otthon. Vagy lehet, hogy most jobban meghallom, amit otthon is mondott már. És miről beszélünk? Mindig ugyanarról (mégsem unatkozunk): mi értelme van az egésznek, és hogyan kell jól csinálni. Hétfőn reggel (július 23.) úgy ébredtem, hogy nem akarok menni. Egy porcikám sem kívánja az utat. Ez még pár reggel ismétlődött, de aztán elfogyott az erre szánt időm. Tudtam, hogy távollétem szenvedést okoz. De azt is tudtam, már az út ötletekor, hogy ezzel majd valahogy meg kell küzdenem. És hogy lesz ez még rosszabb is. Hátha kijön belőle valami jó.

Nem élhetünk úgy tovább, mint eddig. Súlyos szavak, de súlyos volt az út maga is. Nemcsak arról van szó, hogy én már jártam kerékpárral Rómában (és formál minket a tudat, esetleg dicsekszünk), vagy egy-egy dologról beugrik valami úttal kapcsolatos és tovább szövődik az út története. Hanem hogy mások vállára állhattam, és onnan olyasmit láttam, amire akkor is vágyik majd a szívem, ha lejjebb kell ereszkednem, de nem felejtem, kezet és vállat adok hozzá másoknak, hogy újra a magasba emelkedjem. Ámen.

Juhász Gábor

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása