Süt a Nap, hátszél repít minket. Átvágunk Pesten, Budán; a Dunán a Megyeri-hídon kelünk át. Egy kis kavarodás, szétszakadás, nagy a forgalom. Látunk egy koccanást a Lágymányosi híd (tavaly óta Rákóczi híd) budai hídfőjénél: kicsit elmélázott egy hölgy a volán mögött, nem vette észre, hogy az előtte haladó autó átenged egy biciklist a zebrán. A kerékpáros megnézte a káreseményt, majd továbbállt. Nagy a forgalom, de mit várhattunk? Kiérünk a városból, egy nem túl szerencsés kereszteződésben állunk meg, árnyék nem nagyon van. Találkozunk pár futóval, Gyulafehérvárról jönnek (nem csak mi vagyunk megőrülve). Sokan vagyunk, lassan szedelődzködünk. Makáry beszél valami Káposztásnyékről, mert annak legalább értelme van (meg lehet enni), a kápolna tényleg nem ehető. Már fél négykor Velencén vagyunk, ahol Kiss Csaba plébános (váci öregdiák) beajánlott minket a Drótszamár Kempingbe. Első osztály. Vacsorára pincepörkölt készül. Dinnyét eszünk (valaki majd állandóan kevésmagosat kér...). A kenyérhelyzet is állandó kérdés. Innen intézem telefonon a Kanizsa Pékségtől a rendelést. Kérek 40 kg kenyeret és 100 pogácsát. Jó, menjek be az üzletbe és rendeljem meg. Most nem tudok bemenni. Adnak mást, beszéljek azzal. Majd egy harmadik. Mi a garancia rá, hogy elviszi a kenyeret? A szavam, nem elég? Aztán még beszélünk párszor.