Augusztus 6. Urunk színeváltozásának ünnepe. Évek óta egyre szorosabb kapcsolatba kerülök az ünneppel, pont az előző római úttól számítható ez. Akkor vasárnapra esett az ünnep és templomba igyekeztünk, éppen odaértünk kezdésre, bár nekem úgy tűnt, mintha késtünk volna, ezért tovább akartam menni, ki is sétáltam, de aztán visszamentem. Olasz és angol nyelven folyt a mise, már nem tudom melyik templomban, a transfiguration szó azonban megmaradt a fülemben. Habár már korábban is többször felidéztük a gimnáziumi osztálytársakkal szóban a szituációt: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Építsünk három sátrat, Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” A kötődésemet a naphoz megerősítette, hogy a nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódik az ünnepnappá nyilvánítása. Azóta, ha tehetem, szentmisén is részt veszek ezen a napon. Ma erre nem került sor, habár nem igaz ez teljesen, mert a délutáni sétámon belefutottam egy latin misébe. A Trinita dei Monti templomba igyekeztem, ahol Prohászka pappá szentelésére sor került, de hétfőn zárva volt, ezért továbbmentem és a szállásunk tőszomszédságában lévő San Andrea della Fratte templomban kötöttem ki, és itt éppen mise volt. (Amúgy itt tartotta első miséjét Maximilian Kolbe, akiről Ptujska Gorában is megemlékeztünk.) A mise végén elénekeltük a Salve, Regina Matert. A vatikáni múzeumban is találtam olyan alkotást, ami az ünnepre figyelmeztetett, habár az egész napomat átjárta ez. Ezért is voltam olyan boldog, hogy bementem a képtárba, pedig már csak 10 perc volt a kijáratnál való találkozóig. János említette, hogy ő Leonardót szereti igazán, szívesen nézne meg tőle festményt. Láttam, hogy van, gondoltam, körbefutom a kiállítást, megnézek egy-kettőt közülük, mondjuk a Leonardót. És aztán Raffaello Urunk színeváltozása című festményébe futottam bele. (A Bazilikában újra találkoztunk vele, mert eredetileg ott volt, csak lecserélték mozaikra.) Nemcsak Jézust ábrázolja dicsősége teljében, Mózessel és Illéssel meg a három tanítvánnyal, hanem az evangélium következő jelenetét is, a holdkóros meggyógyítását, illetve a tanítványok sikertelen próbálkozását vele kapcsolatban. (Éppen ez a szakasz volt a szombat délutáni misében az evangélium.) A múzeumban amúgy is Raffaellóval töltöttem a legtöbb időt, sikerült leülni az általa festett szobákban, kicsit elmerengeni a Dispután és az Athéni iskolán, bár a környezet mormogása, kavargása nem tesz lehetővé különösebb elmélyülést. Hatalmas festő, még biztos, hogy sokat fog mondani a képeivel. (Többet, mint amit a magyar idegenvezető közölt a csoportjával az Athéni iskoláról: ez Platón, ez Arisztotelész, ez Euklidész, ez Diogenész… ez itt a festő. Könyörgöm, legalább annyit, hogy Platón felfelé mutat. Nemrég – két-három éve – mikor filozófiából vizsgáztam, ezzel a képpel kezdtem mondandómat.) A múzeumba való bejutáshoz sokat kellett várni, mikor kijöttünk, már nem volt sor. Az árusok addig kicserélődtek a bejárat előtt. Este kiültem a kapuba, írtam a naplómat. Ez volt a negyedik alkalom, hogy lecsukódott a szemem, az előző három: a múzeum kijáratánál, ahogy leültem, a templomban és a következő napok megbeszélésen. Kicsit még fáradt vagyok. A kapu előtt ülve a boltos nagyon figyel, egyszer oda is jön, mond valamit. Amikor kinyitom a szemem, engem figyel. Közben lassan szivárognak vissza a szabadprogramról. Prontvai Virág megkérdezi, hogy mit írok, történeteket, és belekerülhetne ő is? Nos, ez egy nagyon szép történet.